Miért kezdünk blogírásba?

Én például azért, mert belém szorult a szó.

Akik ismernek tudják, hogy nagyon sokat beszélek, és szinte lélegzetet sem veszek, így még a szavamba vágni is nehéz. Alapvetően általában az sem zavar, ha nem figyelnek rám, amikor csak úgy mesélek, sztorizok, vagy a véleményemet mondom. Ehhez képest, most itthon vagyok egyedül, bezárva.  A mosógépet nem érdekli, és odáig még nem jutottam, hogy magamban beszéljek. 

Mindez azért, mert egyedül élek - ráadásul a korlátozások miatt a találkozási lehetőségek is szinte a nullára csökkentek. 

A nincsen kihez szólni – ez az egyedüllét egyik problémája. Ezzel összefüggésben a visszajelzések hiánya.

Sokan és sokféleképpen érezzük egyedül magunkat. Van, aki a társa mellett magányos, mások egyedül élnek, Az egyedüllét, a magány, a társ hiánya a legjobban úgy fogalmazható meg: kinézünk az ablakon és senki sincs, akinek azt mondjuk "esik az eső" 

Persze ennél bonyolultabb az eset. Család, rokonság, barátok, munkahely számos dolog belejátszik. A korlátozások az aktív életet élőket is megviselik. A telefon, a webkamera nem pótolja a beszélgetést, a nagy nevetéseket.

Nálam a szeparációs gondok az utolsó munkahelyem bezárásával kezdődtek. Nem volt kétséges, dolgozni fogok. Fontos, hogy aktívan használjunk az agyunkat.

A beszűkült, főként otthoni munkára és hivatalos levelekre korlátozódott új feladatok következtében belém szorult a szó, ráadásul, ha a gondolatok kimondás és visszajelzés, kontroll nélkül maradnak, torzulhat a dolgok fontossága, a realitás érzék, a tisztánlátás.

Az elmúlt 20-30 évben az életünk is megváltozott. Nem ismerjük a szomszédokat, nem beszélgetünk el a boltossal, gyógyszerésszel, az utcán nem futunk össze ismerőssel – az új világ megfosztott minket a small talk -tól.  Az értelmetlennek tűnő locsogás során észre sem vesszük, de visszajelzéseket kapunk saját magunkról, elhelyezzük magunkat a társadalomban, észrevétlenül is alakítjuk önképünket.

Amikor az idős hölgy a gyógyszerésszel, a kisboltossal beszél, akkor az valóban a magánya miatt van, de tulajdonképpen alapvető szükségletét próbálja kielégíteni. 

A kommunikációtól megfosztott ember önértékelése folyamatosan romlik, önképe torzul, eluralkodhat rajta az én „nem kellek senkinek, nem vagyok jó semmire érzés”, és egyre visszahúzódóbbá válik, a társadalmi kapcsolatai még inkább beszűkülnek.

És akkor itt vagyok én, aki mindig is szeretett beszélni. Zavart, hogy a környezetemet terhelem a folyamatos írogatással, beszéddel.  Mivel barátaim egyre többször jelezték, hogy na ne…chatben ne írjak blogot, meglett a megoldás. Írok, de  nem nekik, csak egyszerűen bele a nagyvilágba. 

Summa: a magány ellen nincs orvosság, amit hamm bekaphatunk, de ez is egy lehetőség. Ha belénk szorul a szó, kinyithatunk egy csapot, mindegy, hogy blog vagy napló, a lényeg, kiírni az örömünket, bánatunkat.

Persze még jobb, ha van kinek kimondani, megoldást találni. Ha erre jutsz, keress meg tanácsadó, konzultáns, coaching oldalamon: www.esarus.hu . A te életed, a te megoldásod, vagy látogass el Facebook oldalamra: https://www.facebook.com/EsarusCoach

Köszönet: Gerd Altmann képe a Pixabay -en.